Magyarország: egy véget nem érő politikai színház, ahol te fizeted a jegyet
Az elmúlt 35 év tanulságai: mit üzen a múlt, és mit vetít előre a jövő?

Egy kényelmetlen kérdés
Harmincöt év után érdemes feltenni a kérdést: mit kapott az az ember, aki nem politikus, nem oligarcha és nem bennfentes, csak élni, dolgozni akar és a gyermekeinek jobb jövőt szán?

A válasz sokak számára lehangoló. Egyre nehezebben boldoguló középosztályt kapott, fogyó népességet, külföldre kényszerülő fiatalok százezreit, túlterhelt egészségügyi ellátást, leromlott oktatási rendszert, kátyús utakat, lerobbant buszokat és sínekről kisikló vonatokat. Kapott egy kedvetlen, stresszben élő társadalmat, az egekbe szökő ingatlanárakat, alacsony béreket, korrupt igazságszolgáltatást és egy maffiaelvek mentén működő államot, amely a haverok szolgálatában áll, amelynek működési alapelve a lopás, a csalás és a hazudozás.

A múlt tanulságai
Az 1990-es évek óta egymást váltó kormányok rendre cserben hagyták a magyar lakosságot, így az emberek bizalma fokozatosan elfogyott. A kivándorlás ennek az elvesztett bizalomnak a következménye. Aki külföldön keresi a boldogulását, gyakran azért teszi, mert otthon nem lát jövőt. Amikor fiatalok, orvosok, ápolók és szakmunkások mennek el, az nemcsak gazdasági veszteség. Az állam valódi teljesítménye a közszolgáltatásokon mérhető le. Nem a szlogenek számítanak, hanem az, hogy a beteg időben kap-e ellátást, a gyerek jó oktatásban részesül-e, és a vonat időben indul-e. Az ország valódi állapotát nem az ígéretek, hanem az emberek mindennapi tapasztalatai mutatják meg.

A politikai elit
Párthovatartozástól függetlenül – mindig elsősorban a saját érdekeiről gondoskodik. A háttérben közös gazdasági érdekek fűzik össze, ezért számára valójában másodlagos, hogy éppen melyik pártcsalád nyeri a választásokat. Évtizedek óta ígérgetéssel és reménykeltéssel operál, mert ez a recept brutálisan hatékony: az emberek érthetetlen módon, de négyévente elmennek szavazni, egy családi ebéden pedig egymásnak esnek, miközben nem veszik észre, hogy a politika célja éppen az emberek megosztása. Amíg a társadalom az elvekkel és egymás szapulásával van elfoglalva, addig a háttérben az elit észrevétlenül mindent lenyúl a saját embereivel, a köznépnek pedig marad a propaganda, a parlamenti színjáték és a hangzatos elvek – majd négy év múlva kezdődhet elölről a cirkusz. Akik a megfelelő körökhöz tartoznak, következmények nélkül megússzák; a kettős mércéjű igazságszolgáltatás, a mutyizás és az urambátyám-rendszer mára Magyarországon teljesen normává vált.

A magyar igazságszolgáltatás: nem tehetetlen, hanem egyenesen cinkos 
A magyar igazságszolgáltatás, benne az ügyész, a bíró és a nyomozó, nem a jogot szolgálja, hanem a hatalmat védi a felelősségre vonástól, valamint a köztörvényes csúcsbűnözőket, akik szétlopják az országot. Ha miniszterelnökről, miniszterről, államtitkárról, bankvezérről, állami cégvezetőről vagy egy „érinthetetlen” rokonról van szó, a törvény évtizedek óta másképp működik. Immár 35 éve ugyanaz a forgatókönyv: a politikai és gazdasági korrupciós ügyeket évekig húzzák, amíg be nem üt az elévülés. Vádemelés nincs, felelősségre vonás nincs. Ez nem hiba, hanem rendszer: a diploma a belépő, a politikai vagy gazdasági pozíció a fedezék, az elévülés a menekülőút. Az ország kifosztása pedig következmények nélkül marad.

Vezetni kellemetlen, szerencse, hogy nem is kell
A vezetéshez döntés kell, felelősség és hibabeismerés. A szereplők cserélődnek, a társulat marad: politikusok, lobbisták, tanácsadók és hivatásos mellébeszélők. A felelősség pedig elveszik útközben, mint a bőrönd a rossz reptéren. Ha valami elromlik, az az előző kormány hibája, ha az már nincs hatalmon, akkor a következőé. Végszükség esetén ott a bíróság, a piac, a külföld vagy egy névtelen tisztviselő, akit természetesen nem lehet megnevezni.

Forgóajtó, urambátyám
Politikusból tanácsadó lesz, abból lobbista, abból tévés szakértő, abból államtitkár. Végül elhelyezkedik annál a cégnél, amelyet addig szabályozott, és a tévében elmagyarázza, hogy a rendszer remekül működik. Neki működik. A politikusok számára mindez csak egy kellemes kis sport, az átlagembernek viszont marad a hétfőtől péntekig tartó, 9-től 5-ig tartó mókuskerékfutam, ahol a megélhetés és a túlélés a tét. Aki a megfelelő körökhöz tartozik, az természetesen büntetlenül évekig szopogathatja az állam csöcsét, kifosztja a népet, aztán, mint egy igazi hazafi, lelép a zsákmánnyal Ausztriába, Svájcba, Németországba vagy akár ide Amerikába, hogy zavartalanul élvezze a többség kárára összelopott vagyont, hogy ne hergelje vele a mókuskerékben tapodó állampolgárt. Lehet, hogy mindez törvényes. Éppen ez a baj.

Probléma? Van rá bizottságunk!
Drága az élet? Az alapok erősek. 
Lakhatási válság? Munkacsoport. 
Összeomlik az egészségügy? Bizottság. 
Szétesik az infrastruktúra? Sajtótájékoztató. 
Dühös az ember? Új szlogen. 

Ha az sem hat, jön egy újabb, amely elmagyarázza, miért volt félreérthető az előző. A probléma megoldása drága és kockázatos. A probléma kommunikálása viszont kiválóan számlázható.

Demokrácia: étlapot választhatsz, az étel ugyanaz
Négyévente két laminált étlapot nyomnak a kezedbe, és közlik, hogy most tényleg te döntesz. A konyha, a séf és a beszállítók ugyanazok, csak a betűtípus más. A recept közben brutálisan hatékony: megosztani az embereket! Miközben te a rokonaiddal vitatkozol és anyázol az asztalnál a pártokról és a politikáról, a háttérben a mindenkori hatalom a saját embereit gazdagítja szerződéseken, koncessziókon és állami megrendeléseken keresztül. Neked pedig maradnak az üres elveid és a sovány pénztárcád, miközben papagájként szajkózod az állami médiából rád zúdított agymosó propagandát, amelynek a valósághoz annyi köze van, mint a tisztességnek a hatalomhoz. A propaganda működik! Négy év múlva kezdődik elölről az előadás (cirkusz). Közben vizsgálat indul az előző vizsgálat miatt, amely nem vizsgálta eléggé az eredeti vizsgálatot. Aztán lekapcsolják a kamerákat, és ugyanazok ülnek ugyanazokban az irodákban. Mi építjük a színpadot, mi fizetjük a villanyt, mi álljuk a gázsit. Cserébe csendben kell maradnunk, mert zavarjuk az előadást.

A választó, akit négyévente újra feltalálnak
Kampányban hirtelen mindenki emlékszik rád, aggódik az árak miatt, és együttérzően néz a kamerába. Aztán vége, és te megint statisztikai adat vagy. Időpontot kérnél egy hivatalban? Három nyomtatvány, egy rendszer, ami nem működik, és egy automata hang: „Az ügyed fontos számunkra, kérjük, maradj vonalban!” A képviselő elérhetetlen, a képviselt meg ügyiratszám. Ezt hívják közelségnek az emberekhez.

Ez nem demokrácia
A demokrácia nem négyévente kinyitó ügyfélszolgálat, és nem olyan szavazólap, amelynek bedobásával megszűnik a jogod kérdezni. Az épületek nem az övék, az íróasztalok sem, a közpénz pedig végképp nem a saját zsebük. A hatalom ideiglenes megbízatás, nem örökös előfizetés az országra.

Mi számít valójában
Egy ország erejét nem a szlogenek mutatják, hanem a perspektíva: jól fizető munka, kiszámíthatóság, működő oktatás, elérhető egészségügy, valódi társadalmi mobilitás. Az igazi kérdés nem az, hogy melyik oldal nyert egy csatát, hanem az, hogy miért érzi ennyi magyar, hogy a jövőjét máshol kell felépítenie. Az emberek nem azért mennek el, mert nem szeretik a hazájukat, hanem mert boldogulni akarnak.

És ha nincs is bekötve a mikrofon?
A díszlet szebb, a kampány profibb, a magyarázat hosszabb, a felelős viszont sehol. A színpadon mindenki határozott, a háttérben mindenki egyeztet, a bizottság mindent megvizsgál, a probléma pedig köszöni, jól van. Aztán valaki a nézőtéren rájön, hogy a mikrofon nincs is bekötve. A nagy bejelentések mögött nincs teljesítmény, a felelősségvállalást leváltotta a felelősség magyarázata. Erre nincs újabb bizottság, sajtótájékoztató vagy szlogen. A közönség egyszerűen nem hisz többé az előadásnak.

Őszinte számvetés: vezet még út a jövőbe?
Harmincöt év után nem újabb valótlan ígéretekre, hanem őszinte számvetésre és gyökeres változásra van szükség! Az út, amelyen az ország halad, nem a fejlődés, hanem a fogyás, a leépülés és végső soron a megsemmisülés felé vezet. Ennek hátterében egy szűk, vagyon- és hataloméhes kör áll, amely pénzügyi befolyásával a politikai döntéseket is a saját képére formálja. Amíg a közérdek helyett a magánérdek, a nemzet jövője helyett pedig a hatalom és a vagyon gyarapítása az elsődleges szempont, addig valódi fordulatra nem lehet számítani. Eljött a számvetés ideje, hogy az ország lakossága szembenézzen a valósággal, levonja az elmúlt harmincöt év tanulságait, és gyökeresen más irányt szabjon az ország jövőjének, mert ha a következő harmincöt évben is úgy mennek a dolgok, ahogy eddig, lesz-e még valaki, aki lekapcsolja a villanyt?